Soha nem voltam nagyon szegény. De évekkel ezelőtt kolozsvári egyetemista koromban megesett, hogy már csak szalonnán és mustáron tengődtünk. Akkor az úgy rendben volt, szerintem valahol  az egyetemista léthez hozzátartozik az állandó pénztelenség. De ez akkor, csak átmeneti állapot.

Ma a Blog Action Day napján azokról szeretnék írni, akik úgy nőnek fel, hogy nem biztosak benne holnap lesz-e mit enni.

Azon gondolkoztam mennyire aktuálissá vált most ez a téma, lévén hogy a pénzügyi és hitel válság hatására veszélybe kerültek az eddig vígan éldegélők − fejlett országokban lakók − százezrei.

Észrevettétek, hogy már nincs rátok olyan hatással a tévéből áradó szerencsétlenség, mint régen? Megszokottá vált, hogy Afrikában éheznek, hogy emberek fagynak meg az utcán, hogy csecsemőket löknek ki a kukába? Szeretném az hinni és remélni, hogy soha nem válhatok és válhatunk immunissá mások nyomorára. Nem feledkezhetünk bele annyira a mindennapokba, a teljesítési kényszerbe, hogy átlépjünk egy haldoklón az utcán, mert azt hisszük részeg.

Szándékosan fogalmazok sokkolón. Elismerem, nem lehetünk mind olyan szent emberek, mint Böjte Csaba, aki arra tette fel az életét, hogy szegény gyereket ment meg az éhezéstől és otthont teremt számukra. De apró tettekkel jobbá tehetjük a világot.

Például hírt adunk arról, ha valaki jót tesz. Támogatjuk adónk 1%-val a legelesettebbeket. Pénzt adunk a koldusnak. Nem fordítjuk el a fejünket az éhezőket mutató képsoroktól, hanem felhívjuk pl. a Vöröskeresztet és megkérdezzük, hogyan segíthetünk.

A legfontosabb, hogy ne váljunk közönyössé!  És cselekedjünk! Tudjátok, minden kis lépésekkel indul, sok kis lépésből egyszer lesz egy nagy is.